És ami nekem marad? A földig romboló hiány.

 

Versekbe illő szerelemről álmodozom, tudod, esőben csókolózásról, réten fekvésről, felhő bámulásról, csak lenni. Együtt-lenni. Azt mondod, a magányba elfárad az ember, én meg azt mondom, hogy: már belejöttem. De félek, legjobban a szakadástól. Félek, attól, hogy holnap eltűnsz, és megint majd évek telnek el, mire újból felbukkansz. Félek, hogy ez az egész csak három napig tart, ahogy a csodák is szoktak. Félek, hogy csak a múltam kavarodik fel újra, és a lelkem őrjöngeni fog. Mégis, mintha könyvből olvasnám a mondatokat, minden szó illik egymás után. Mosolyom fested fel és bevallom, nem érdekel, hogy mennyi időre. Kisimítod a gyűrődéseket, újrarajzolod a jelent és még csak nem is tudsz róla. Ilyen ez amikor annyira vágysz valakire, és a legjobb amit tehetsz, hogy nézed ahogy elmegy. Hideg, és közömbös. Az emlékeimet rabolod, zsebemben őrzött boldog pillanatok, csak úgy elillannak. Magaddal viszed, és ami nekem marad? A földig romboló hiány. Vajon most olyan boldog vagy, mint amilyen velem sohasem voltál? Kicsit olyan ez, mint szárazságban kívánni az esőt. Az édes után sósat enni, vagy fordítva. Talán csak pillanatnyi tudat zavarban élek. Csak legalább lennék dühös, káromkodnék, vagy csak egy kicsit fordulnék ki magamból. Legalább illetlen szavakat írnék le egymás után, vagy tízszer. De nincs bennem semmi. Csak hasonlatok tömkelegét tudnám írni, hogy mid lennék. Szomj űző kólád. Éberítő kávéd. Az arcodat, simító kéz. Valami ilyesmiket írnék, de nem. Számat okkal, hagyta el a 'nem' szócska, és még csak megmagyarázni sincs kedvem. Ezek mind csak érzelgős maszlagok. Csak ülök és pislogok, hogy el sem kezdődött. De véget ért, vagy vége se volt talán, ha eleje sem. Olyan ütemtelen ez az egész vacak. Hogy valaki nem beléd, csak melléd költözött, és lélekben még üres vagy. Nem tudsz mit tenni, ez van. Túlélem. Csak a szívemet hagytam ott.