Hazabotorkálsz, támaszkodva vetkőzöl, s mikor lefekszel, gonosz módon
megindul a föld, egyre gyorsabban pörög, azt hiszed meghalsz, becsukod a
szemed, csak rosszabb, a következő percben már reggel van, s te
túlélted. Hányszor hisszük azt életünk folyamán, hogy kész, itt vége, te
befejezted, nincs tovább, és mégis túlélünk, többnyire mindent, amitől
rettegve csuktuk le a szemünket és ezernyi kéz markolt szívünkbe. Mindent túlreagálunk. Van valami iszonyat megnyugtató az egyedüllétben,
kora reggel mezítláb, kicsit még imbolyogva lépkedni a hideg padlón. Az
aprócska konyhában reggelizni, miközben a függöny mögötti fehér homályt
figyeled. A nagy arany óra kattogását hallgatni, megnyugtató. Komótosan
élni a legjobb. Hisz hová sietnénk? A pillanatokat falni fárasztó és
értelmetlen. Persze annak is megvan a szépsége, futni, ki tudja hová. Ijesztő az érzésekről beszélni, olyan megfoghatatlan, mégis túl erős,
sokkal erősebb nálunk. Előbb-utóbb úgyis legyűrnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése