Gondoltál
már arra, hogy ha te nem lennél, mennyivel unalmasabb lenne a világ
Például a barátaid számára. Mennyi át nem élt közös emlék,mennyi
ismételhetetlen pillanat maradt volna ki. Hány pillantás, amit csak
neked szántak,egy mosoly,amit soha nem fogsz elfelejteni. Egy szívből
jövő kacagás, ami bearanyozta az egész napodat. Az első érintés, amit
tőle kaptál,az első csók, első szál rózsa, közös délután,
mikor a szikrázó napsütésből egyszerre csak nyári zivatar lett,és
hazaszaladtatok a pulcsija alatt. De ha nem élnél, nem gondolkodtál
volna ezen se. Akkor semmi nem lenne. Ez számunkra elképzelhetetlen. S
mikor úgy érzed, reménytelen a helyzet,ha senki nem szeret,ha
legszívesebben elsüllyednél, mintha nem is lettél volna,esetleg
elmenekülnél a világ másik végébe,állj meg egy kicsit. Gondolj magadra.
Aztán a családodra. Rá. Majd a barátaidra. A világra .Egy évre. Egy
hónapra. Egy napra. Egy órára. Egy Percre. Egy másodpercre .Majd nyisd
ki a szemed. Látod? Felébredtél. Ez a való világ. Innen nincs kiút. Itt
már nem lehet felébredni. Nyitott szemmel kell járni, éjjel, nappal.
Senkiben nem szabad megbízni. Még abban sem, aki azt mondja,hogy a
legjobb barátod. nem tudhatod, hogy mikor támad hátulról. Aki azt
mondja, hogy szeret,talán igaz lehet .De akinél a szem beszél, az igazán
érted él!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése